A Kristály éjszakán

  2008.03.28. 21:33

Németország 1938. november 9. este 6 óra lehetett, 6 éves voltam. Apámmal a kocsinkban ültünk és beszélgettünk. Hirtelen egy hatalmas robbanás rázta meg a földet. A mögöttünk parkoló autó kigyulladt, és pillanatok kérdése volt, hogy szétszáll a kiszivárgott benzintől, és magával ragad minket is.

Nem sikerült a kocsit beindítani, ezért kiugrottunk a járműből. Majd eszeveszett tempóban rohanni kezdtünk az utca vége felé. Kis gyerek létemre is felfogtam a helyzet súlyosságát, iszonyatosan féltem. A hirtelen adrenalin löket lezsibbasztotta az agyamat, csak arra tudtam gondolni, hogy bármelyik pillanatban bekövetkezhet a vég. Tompán még hallottam az égő autók újra berobbanó hangját, és az emberek belevesző sikolyait. Aztán egy óriási lánghurrikán söpört végig rajtunk. Édesapám megfogta a kezem, és úgy húzott tovább a robbanás utóhatásaként érkező perzselő orkán elől.

A következő dolog, amire emlékszem, hogy egy kórházba keveredtem, ahol találkoztunk anyámmal. Beálltunk a dupla ajtós bejáratba, így menekülhettünk kifelé és befelé is. Ám ekkor, én hülye, elkezdtem hisztizni, hogy elvesztettem a kedvenc játék nyuszimat. Erre apám szó nélkül elindult, hogy visszaszerezze. Én pedig tudtam, ha most elmegy, soha többé nem látom. Pár pillanatig tétováztam, ugyanis azzal hagyott ott, hogy ne mozduljak sehová, visszajön. De én nem bírtam ellenállni a bennem elhatalmasodó előérzetnek. Utána rohantam.

Emberek özönlöttek mindenfelé, ijedt, sebesült, kiabáló emberek. Nagyon kicsinek éreztem magam hozzájuk. Mindenki lökdösött, mintha ott sem lettem volna, majd egyszer valaki nekem szaladt, s én elestem. Egy magas férfi rá is lépett a kezemre, mire én felsírtam. A menekülők eltapostak volna, de anyám mentő keze az utolsó pillanatban érkezett. Felhúzott a földről és tovább haladtunk a tömegben. Én még mindig pityeregtem. Pár perces lökdösődés után a vasúti pályaudvaron találtam magam. Mamámat a kezénél fogva húztam előre és közben kiabáltam:

- Apuka! Apuka! – azt hittem ennyi, nem látom meg a tömegben, de végül megpillantottam, a legközelebbi vonat mocskos ablakán bámult kifelé és a nevemet kiáltozta. Megindult a vonat lépcsője felé, le akart szállni, de néhány egyenruhás férfi durván visszarántotta. Megpróbáltam közelebb menni, de anyám lefogott. Hangosan felsírtam és ellöktem magamtól – Engedj el! – kiabáltam, majd odafutottam a vagonhoz. Megragadtam apám kezét, de az kicsúszott a szorításomból, a vonat ajtaja bezárult. Csak a barna kis kabalámat tartottam a kezemben. Édesanyám elhúzott a járműtől és átölelt. A sírás elszorította a torkom, mert ismét előtört belőlem az a szörnyű előérzet. Ismét ki akartam tépni magam anya karjaiból, de nem engedett. Én már zokogtam. Majd egy zöttyenő lökéssel megindult a vonat. Tudtam, hogy most látom utoljára apám arcát, most veszítem el örökre. Miközben ő a jármű ablakának támaszkodva azt formálta ajkaival – szeretlek. - Még soha nem fájt ennyire semmi. Az a tehetetlenség, az a kibírhatatlan érzés a szívem tájékán, mintha kiszakadt volna belőle egy darab. Keservesen felsírtam, anyám átölelt, majd éreztem, ahogy egy erős kéz megragadja a karomat. Őt is elvették tőlem… 

 

Egy emlékművön ülök, ugyanazon a téren, ahol utoljára láttam szüleimet. Kezemben szorongatom a kis barna játékot. Ez a kedvenc helyem. A táj egy kicsit megváltozott, azóta a beton helyett fű fedi a földet. A régi vasúti sín elöregedett, berozsdásodott, már nem használják. Egy zöld hosszú szoknya finoman illeszkedik húszéves termetemre, csontszínű gombjain játszik a napfény. A kabalámat bámulva emlékezem. Már boldog családom van, férjjel, és egy egyéves gyermekkel. De sokszor kijövök erre a térre gondolkodni, mert hiába vagyok boldog, tudom, hogy valami mindig hiányozni fog az életemből… a szüleim.