Kinéztem a nyitott ablakon, már pirkadt. Tizenkét emeletmagasságban a párkányt támasztottam, karcsú termetem egy fehér selyem hálóing fedte, szőke hajam megborzolta a hűvös szél. Tekintetem az elhagyatott londoni külvárost pásztázta, csak egyetlen kerékpáros nő rótta az utakat - Milyen kitartó – gondoltam – Minden áldott reggel hajnali ötkor igyekszik a munkába, más senki nem, térítheti le a helyes útról. „Mert ugyan ki térítené le?” – szólalt meg egy gúnyos hang a fejemben – a kutya sem jár erre – átszellemült arccal követtem a jó 40 éves forma nő alakját a sötétben, s közben arra gondoltam – Ő legalább szabad… meg vannak a kötelezettségei és azt minden reggel pontosan ugyanakkor, és ugyanúgy végre hajtja, talán kissé monoton az élete, de… szabad. Nem úgy, mint én, akit fogva tartanak, már lassan… azt sem tudom hány hónapja – döbbentem rá szomorúan – Az életem, egészen a 11. születésnapomig teljesen normális volt. Emlékszem, arra a napra, hiszen, mindig szerettem a születésnapokat, főleg, ha az enyémről volt szó. Azon a reggelen anyáék ugyan akkor keltettek, mint általában, 8 óra volt. Reggeli után közölték velem, hogy idén különleges ajándékot kapok. Ennek nagyon örültem, de, amikor az evés befejeztével, egy borítékot nyomtak a kezembe, nem tudtam mire vélni a dolgot. Mindig valami érdekes játékot, vagy könyvet kaptam, de ez… „Bontsd fel!” bíztattak, s én úgy is tettem. Feltéptem a smaragdzöld tintával, közvetlenül nekem címzett levelet. „Melissa Owen, London, Apple street, 2, ebédlő, asztalfő” kissé elcsodálkoztam. „Ki az, aki tudja, hogy az asztalfőn szoktam ülni?” kérdeztem a szüleimhez fordulva, de ők, csak mosolyogtak. A boríték a Roxfortból jött, s innentől kezdve hatalmas változás ment végbe az életemben. Akkor tudtam meg, hogy létezik varázslás, ráadásul egy pálca segítségével én is képes lehetek mindenre, kiderült, hogy boszorkány vagyok. Ott még nagyon örültem ennek, de mára már teljesen máshogyan látom a dolgokat.

Most itt állok egy düledező raktár legfelső emeletén és bámulok kifelé az ablakon, aminek az üvege amúgy is be van törve, s a keretéről lerepedezett a barna festék, felfedve az alatta levő fehér műanyagot. Nem tudok haza menni, egyrészt, mert már otthonom sincs, másrészt, pedig a világ leghatalmasabb és legsötétebb varázslója, Voldemort –, hogy menyire gyűlölöm ezt a nevet – rabul ejtett, s ezen undok kis szoba fogságára ítélt. Magam sem tudom, hogy miért.–

Ekkor egy halk nesz ütötte meg a fülemet, visszatért Voldemort az éjjeli portyáról. Úgy döntöttem inkább bebújok az ágyba, így legalább nem kell elviselnem a jelenlétét. Magamra húztam a takarót és lehunytam a szemem, így is tisztán hallottam az előszobából beszűrődő hangokat. Tompa léptek zaja, ahogy feljött a lépcsőn, majd döngő, csoszogás szerű nesz és egy nagy robajszerű zuhanás. Kinyitottam a szemem – ez meg mi a csoda lehetett? –, de ekkorra csend lett odakint. Pár másodpercig még járt az agyam a dologról, de inkább befordultam a fal felé, majd ismét alvást színleltem. Ám ekkor halk nyöszörgésre lettem figyelmes, megnyikordult az elkorhadt fapadoló és egy morgásszerű nyögés kíséretében ismét puffanó zaj hallatszott be, mintha a kinn álló kanapén landolt volna valami súlyos tárgy. Féltem Voldemorttól, de kíváncsiságom erősebbnek bizonyult, így óvatosan kicsusszantam az ágyból és nesztelen léptekkel megközelítettem a résnyire nyitott ajtót. Mikor kitekintettem nem láttam semmit, kicsit kijjebb toltam az ajtót és még jobban kihajoltam mögüle, ám ekkor megreccsent a nekem háttal fordított pamlag, ijedtemben majdnem felsikkantottam. Voldemort azon feküdt, de a támlájától nem láthattam őt, s így szerencsémre ő sem vett észre engem. – Miért fekszik azon a rozoga kanapén? Itt nekem valami nem stimmel – gondoltam magamban, ám, ekkor a varázsló, halk lihegésszerű hangot hallatott és egy fájdalmas hörgés kíséretében leszaggathatott magáról valami ruhadarabot, mert aztán egy fekete szövetet láttam kirepülni a szófa mögül. Tekintetemmel követtem a megtépázott anyagot -, az ingje lehetett -, s csak ekkor vettem észre a földön elterülő, tekintélyes méretű vértócsát. - Hát, ezért nyögdécsel itt le-föl – csaptam volna a homlokomra, ha épp nem rejtőzködésre használom az energiáimat - és az a nagy robaj biztos, attól volt, hogy elterült a padlón, ott a vértócsa helyén. – Elszörnyedtem – Mi történhetett? Még jobb kérdés, hogy ki volt képes így megsebesíteni őt. Kinek lehet ekkora ereje? – Megpróbáltam kicsit lábujjhegyre állni, hogy beleshessek a kanapé támlája mögé, de semmit sem láttam. Még kijjebb nyitottam az ajtót és így kezdtem el pipiskedni, de ekkor hirtelen elveszítettem az egyensúlyomat és megcsúszva, neki tántorodtam az ajtókeretnek. Ez eddig nem is lett volna baj, csak, hogy ez nem is kicsi zajjal járt és igen valószínű volt, hogy Voldemort is észrevette, ezért gyorsan beszökkentem a szobába, hogy újra bevethessem magam a takaró alá. S némán rimánkodtam, hogy – Jaj! Add, hogy nem vett észre! Add, hogy… -, ám ekkor, a gúnyos sziszegés belevágott a szoba sötétjébe:

- Melissa! – kissé nehezen szedte a levegőt, dühös volt és hangjában volt valami szokatlan, ami kimondottan nyugtalanított engem. – Melissa! – Egyre fokozta a hangerőt - Melissa! MELISSA!!! – Az utolsót, már szinte ordította, mint egy vérszomjas, tébolyult állat. Nagyon megrémültem, nem tudtam, mit tegyek. - Soha nem szokott kiabálni, hiszen vastürelme van. Valami nagyon feldühítette. Ha kimegyek, biztos megkínoz, de ha benn maradok, akár meg is öl. Feltéve, hogy be tud támolyogni idáig…

 – Melissa!  - hörögte, de visszavett az indulatból, valószínűleg megbánhatta, hogy az előbb olyan sokat kiadott magából, ismét hideg gúnnyal beszélt.

Tétovázva felkeltem, s elindultam kifelé, majd megálltam az ajtóban.

- Gyere, ha olyan kíváncsi vagy! – mondta kihívóan. – Tudom, hogy ott állsz a falnál. Gyere ide, megígérem, hogy nem bántalak… nagyon. – elmosolyodott, de fel is szisszent a fájdalomtól.

Bátortalanul megindultam a kanapé felé, lassú lépteimtől visszahangzott a szoba. Megkerültem az ülőalkalmatosságot és minden bátorságomat összegyűjtve szembefordultam Voldemorttal. Abban a pillanatban meg is tántorodtam – aznap már másodszor, csak most nem az egyensúlyvesztés volt az oka, hanem a döbbenet. – A varázsló sötét talárja tocsogott a vérben, ami a mellkasán végig volt szakítva, s így kivillant vörösre áztatott, mocskos bőre. Tekintetem tovább siklott az arcára, de a következő pillanatban viszolyogva lesütöttem a szemem. A máskor hófehér és makulátlan bőrét saras vér szennyezte, a szája szájpecektől felhasadt, az orrából még mindig dőlt a vörös testnedv. Jobb kígyószemével, pedig engem fixírozott, de a bal zöldes-lilára dagadt, s nem bírta kinyitni.

A döbbenet, s a mérhetetlen undor és gyűlölet mellett most valami más is betolakodott az agyamba. Nem akartam elhinni de… sajnáltam őt.  

- Gyere közelebb! – utasított.

Egy pillanatig haboztam, majd közelebb léptem a szófához, még mindig a padlót fixírozva.

- Nézz rám! – parancsolta, s egy hideg mosoly suhant át az arcán.

Eszem ágában sem volt rá nézni, szörnyen taszított a közelsége normál állapotában is, nem hogy így.

- Nézz rám!!! – szólított ismét, kissé emeltebb hangon.

Megrettentem, éreztem, ahogy kutat a gondolataimban, égette a bőrömet átható pillantása. Nem bírtam tovább, feltekintettem rá. Halk nyögést hallattam, de nem emeltem le a szemem róla, ő még mindig a fejemben turkált, megpróbáltam kizárni, de persze sikertelenül. Erre ő gúnyosan felnevetett, s megszakította a kapcsolatot.

- Nincs szükségem legilimenciára, hogy érezzem a félelmed és az… - kis szünetet tartott – undorod. Az arcodra van írva, hogy visszataszítónak találsz. Ne tedd ezt velem Melissa! –

gúnyolódott, majd gonoszul elvigyorodott, s ismét felszisszent. – Ám ki kell, hogy ábrándítsalak, ez egy cseppet sem érdekel – ördögi kacajt hallatott, majd suttogva folytatta. – Gyere közelebb! - hangjából erősen kivehető volt az élvezet, hogy szenvedni láthatott engem.

Kissé megrökönyödtem. – MI?! Hogy még közelebb? – gondoltam kétségbeesetten, de nem mozdultam.

- Gyere! – suttogta újra, de még mindig egy helyben álltam. – Gyere! Nem hallod? – sziszegte egy erőteljes nyögéssel, s előhúzta pálcáját. Éreztem, hogy nem bírok ellenállni, mintha két éles vasat fúrtak volna a lábaimba, megbicsaklottak, s minden akaratom hiányában közelebb haladtam a fekvő férfihoz. Az rántott még egyet a pálcáján, s térdem egy kemény koppanás kíséretében találkozott a földdel én, pedig nekivágódtam a kanapénak. - Ez a mocsok imperiust küldött rám! - Egy pillanatig azt hittem eszméletemet vesztettem, de ennél valami sokkal rosszabb történt. Hirtelen kibírhatatlan fájdalom hasított az összes porcikámat, s ahogy a kín egyre fokozódott, Voldemort kéjes kacaját véltem hallani a távolban. Csorogtak a könnyeim, s megtaposott gilisztaként vonaglottam a padlón, már éreztem a vég közeledtét, amikor a fájdalom, amilyen gyorsan jött, el is múlt. Bár csontjaim még mindig sajogtak, de megkönnyebbülten nyúltam el a szőnyegen. Gondolataimban már nyoma sem volt sajnálatnak, sokkal inkább tehetetlen dühöt éreztem. Nagy nehezen feltápászkodtam, bár kapkodva szedtem a levegőt, felnéztem, s belefúrtam tekintetem az ép, vörös kígyó szembe, még soha sem gyűlöltem annyira azt az arcot, mint akkor. Éreztem, hogy bármire képes lennék.

Nem tudtam, mit tegyek, a pálcám nélkül, vele szemben, védtelenebb voltam egy újszülött csecsemőnél, még sosem ment olyan messzire, hogy cruciatust bocsásson rám. Kígyószeme izzott az izgalomtól, melyet a kínzásom okozott neki. Elmosolyodott… szólásra nyitotta a száját, de elakadt a szava, mert én minden tudatosság és észszerűség hiányában rávetettem magam. Fogalmam sem volt, hogy mit csinálok, de megtettem. Meglepetésében nem tudott reagálni, fájdalmasan összerándult, ahogy könyököm a sebzett mellkasát érte. Én eszeveszett kapálózásba kezdtem, ütöttem, vágtam, ahol értem, ám a következő pillanatban sárga fény villant, s én szöges láncoktól gúzsba kötve hevertem a padlón. Kissé bevertem a fejem, de képes voltam észlelni Voldemort hörgő lélegzetének zaját. Dühös volt, iszonyatosan dühös, láthatóan fájdalmasan érintette a támadásom. A szó szoros értelmében fájdalmasan, mert nyögve tapogatta bordáit és mikor vészjóslóan sziszegve megszólalt, hangján érezhető volt, hogy minden betű kiejtéséért meg kellett küzdenie:

- Mit képzelsz te magadról? – vicsorogta – Te utolsó kis senkiházi SÁRVÉRŰ!!! – az utolsó szónál hangja kicsit megbicsaklott, s mellkasához kapott. Nagy erőfeszítések árán lemászott a kanapéról és olyan közel hajolt hozzám, hogy éreztem leheletét az arcomon, s megcsapott egy testéből áradó különös illat.

- Ide figyelj Melissa, kicsikém! – suttogta lassú hideg gúnnyal. – Ne merészelj még egyszer hozzáérni a Sötét Nagyúrhoz, mert nagyon megjárod! - Végig simított az arcomon, s egy pillanatig izzott szemünk között a levegő, majd fenyegetően halkan folytatta. – Ezt jól jegyezd meg! CRUCIO! – ordította magából kikelve, majd támolyogva feltápászkodott mellőlem, s úgy szegezte rám a pálcáját szenvedésem minden másodpercét kéjesen kiélvezve. Közben pedig nevetett, kacagott, már-már őrjöngő vihogása hasította a fülemet, átka, pedig az összes más porcikámat. Izmaimat végigszántották a fogva tartó kötelem tüskéi, mintha tüzes vas perzselte volna bőröm minden négyzetcentiméterét. Sikítottam, mert lángoltak a csontjaim, égett a húsom, a véget kívántam mindenemmel, könnyem patakjai forrázták az arcom, szemgolyóim parázslottak a kíntól. – Csak legyen már vége! Csak legyen vége! – rimánkodtam az égnek – ÖLJÖN MEG! – Már azt sem tudtam, hol vagyok, és hogy hívnak, lassan azt sem tudtam felfogni, hogy létezem-e vagy sem. Kívülről láttam a kíntól vonagló testemet és üvöltésem tompa zümmögésként hatolt a fülembe, tudtam, ha még egy tized másodpercnél tovább marad fenn az átok hatása… megtébolyodom, azzal nagy sötétség és elvesztettem az eszméletemet…

Egy tompa nyögést hallottam, nem tudtam mi az és nem is érdekelt, mert tagjaim szörnyen sajogtak, ólomsúlyúnak éreztem magam. Csak ekkor vettem észre, hogy vasbéklyóim eltűntek, de az általuk vésett sebek még mindig fájóan mardostak. Óvatosan kinyitottam a szemem, bár még homályosan láttam, de rá kellett jönnöm, hogy már nem a földön, hanem a kanapén fekszem.  Ismét hallottam a halk nyögést, de nem volt erőm a zaj irányába fordítani a fejemet. Talán percekig is feküdhettem így a nyöszörgéshez társuló sípoló légzést hallgatva, mire lett annyi lélekjelenlétem, hogy egy lassú mozdulattal ülő helyzetbe tornázzam magam. Körülnéztem, s a kandalló előtti foszladozó szőnyegen megpillantottam a hasán fekvő Voldemortot. Halkan zihált, láthatóan nem vett észre, vörös szemeit összeszorította, s bal kezével nyögdécselve markolt egy kötegnyi szőnyegrojtot, hogy némikép enyhítse fájdalmát, jobbjában, pedig ott volt a pálcája. Arcomra próbáltam undort erőltetni, de valahogy nem sikerült annyira, mint akartam, mert ismét betolakodott az agyamba az az undok kis érzés. Nem tudtam mit tenni, hiába küzdöttem ellene… megint sajnáltam őt. Bámultam szenvedő alakját, s közben gondolatok kavarogtak a fejemben: - Most megszökhetnék, elvenném a pálcáját és kisétálhatnék… de mi lenne akkor a lelkiismeretemmel, nem menekülhetek el, engem nem olyan fából faragtak. Nem tudnék a barátaim, rokonaim szemébe nézni, hogy itt volt a lehetőségem és nem végeztem minden idők legrettegettebb sötét varázslójával. – Ekkor mély szomorúság öntötte el a lelkem – Hiszen az összes hozzátartozóm meghalt a halálfalók elleni arcban, még a valaha volt roxforti iskolatársaimat is kivégezték, kivéve azokat, akik csatlakoztak Voldemorthoz, őket pedig nem nevezem barátaimnak. Ezen felül a feloldó igét sem tudom, ami megszünteti az ajtót lezáró varázst. – Végül is arra jutottam, hogy abból baj nem lehet, ha magamhoz veszem a pálcáját. Így hát lemásztam az ágyról, s kissé még tántorogva, nyilalló fejjel megindultam felé. Odaérve letérdeltem mellé és kihúztam kezéből a pálcát, az elég könnyen kicsusszant belőle. Én már álltam, mikor ő feleszmélt és nagy nehezen felemelte a fejét, hogy lássa, ki fosztotta meg fegyverétől.  Picit szédültem, de rászegeztem az ellopott tárgyat, sokáig csak néztük egymást, míg végül megszólalt, hangja rekedtes volt és halk, fájt neki a beszéd:

- Gyerünk! Mire vársz? Ölj meg! – szavai megtörten csengtek –Mindketten tudjuk, hogy nincs több lélek darabom, az összes horkruxomat megsemmisítette Harry Potter, a „kiválasztott” – suttogta tömény utálattal -, mindenki kis kedvence…, s ha épp tudni akarod, ma éjjel is ő akart megölni, s mint láthatod majdnem sikerült is neki. Ereje teljében van, s az Én csillagom, pedig lehullóban, nem tudom már fenntartani a hatalmamat, közeledik a végzetem. S én nem akarom, hogy az a nyomorult kis senki… - fájdalmában felnyögött, s mellkasához kapott -… öljön meg, én tettem őt azzá, aki lett, ha én annyi évvel ezelőtt nem megyek Godric’s Hollow-ba kiontani semmire való kis életét, lehet, hogy az óta már rég halott lenne, elvitte volna egy közönséges influenza. Nem végzem az ő keze által! – jelentette ki hörgő, halk hangon, majd pár másodperces köhögő roham után folytatta – Szóval, gyerünk! Ölj meg! Sokkal szebb halál lesz.

Remegett a kezemben a pálca, s egy könnycsepp futott végig az arcomon, de ő még nem hagyta abba:

- Ráadásul, halálommal feloldódik az ajtózáró varázs, és szabadon távozhatsz, ha, viszont nem ölsz meg, arra ne számíts, hogy elengedlek.
Könnyeim már patakokban csorogtak, nem láttam semmit tőlük, s a pálcát majdnem elejtettem.

- Gyerünk, tedd meg! – utasított Voldemort.

- Nem tudom! – bukott ki belőlem – Nem megy! Nem tudlak megölni, nem vagyok képes rá… - a sírástól elcsuklott a hangom.

A varázsló már talán nem is hallotta utolsó szavaimat, kínlódva vonaglott a földön, s véget nem érő hörgésbe kezdett, köhögött, majd vért köpött a szőnyegre.

Még jobban megrémültem, a sírásról is megfeledkeztem, minden gondolkodás nélkül levetettem magam mellé a padlóra. Iszonyatos állapotban volt. Rátettem a kezem a homlokára, égett a láztól, hanyatt fordult, elkapta a csuklómat, mintha ismét önmaga lett volna, gúnyosan sziszegve elkezdett beszélni a mennyezetnek:

- Ezt elszúrtad Draco, de se baj, majd megtanulod mi a helyes, ha Voldemort Nagyúr móresre tanít. – kis szünetet tartott és elmosolyodott – Nagyon, nagyon rossz voltál Draco! – jobb keze a magasba lendült, s mintha pálcát tartott volna benne, meglendítette, s közben kárörvendő suttogás hagyta el a torkát – Crucio!

Hideg kacaja vérfagyasztóvá tette a kis szoba hajnali derengését.

- Crucio! – sziszegte ismét – Crucio! CRUCIO! – ordította, képzelt fegyverével eszeveszettül hadonászva.

Ott térdeltem a nevetve fetrengő Sötét Nagy úr mellett, a megtört, legyőzött, halálát kívánó Sötét Nagy úr mellett. Felemeltem a pálcát, s ott volt a nyelvemen a két halálos szó – Gyerünk Melissa, mondd ki! Gyerünk! – szuggeráltam magam – Gyerünk! -, de nem ment, nem voltam képes embert ölni, s még őt, a rettegett Nagyurat, akiben már nem sok emberség volt, őt sem tudtam megölni… Akkor megtehettem volna, könnyebb lett volna nélküle mindenkinek, de túl gyenge voltam hozzá, mint lelkileg, mint fizikailag. Hirtelen eszembe villant az elmúlt fájdalmas hajnal, s az át nem aludt éjszaka.  Ólmos fáradtság vett erőt rajtam, minden porcikám fájt, s úgy, ahogy voltam Voldemort mellett, elterültem a szőnyegen és elnyomott az álom.

Voldemort szemszögéből:

Pálcámat a pimasz kis sárvérűre szegezve figyeltem a cruciatus szemet gyönyörködtető hatását. - Oh ez a csilingelő ordítás, zene füleimnek – felkacagtam saját sötét humoromon, s tovább élveztem a műsort, majd mikor kielégítőnek véltem a kínzást, megszüntettem az átkot, de testemet még mindig uralta az ilyenkor szokványos izgatottság. Öntudatlan állapotomban el is mosolyodtam, s épp tudatni akartam ezt a kislánnyal is, mikor, csak azt vettem észre, hogy ez a kis ribanc egyszerűen rám vetette magát. Hirtelen különös érzés vett erőt rajtam, valami furcsa vágyakozást éreztem, ez egy pillanatig megzavart, de amikor könyökét belevájta a mellkasomon tátongó mély sebbe, a fájdalomtól feleszméltem. A rám törő dühnek köszönhetően, szinte pálcahasználat nélkül, puszta akaratommal láncokra verve leröpítettem a padlóra. A harag teljesen elöntött, - hogy volt mersze hozzám nyúlni? És ez a… ez az érzés? Hogy merészelt belőlem, ilyet kiváltani? -még a gondolattól is megrándultam, de aztán rá kellett jönnöm, hogy nem pusztán a düh volt „rándulásom” okozója, hanem a fájdalom. Hörögve küszködtem levegőért, aztán kiosztottam a kis cafkát, s ismét cruciatus átkom bűvkörébe vontam. Először nagyon jó érzés volt, pont, mint máskor, így tovább fokoztam, kacagtam is, de valahogy nem szívből jött. Tekintetem az arcára tévedt, s már nem is okozott akkora örömet ez az egész, a kíntó torzult vonásokat látva egyenesen kellemetlen volt őt bántani. Szemei hirtelen kigülledtek, s egy az ismerős tébolyult kifejezést véltem felfedezni bennük, de ez most más volt. Nem boldogított a szenvedése.

Leeresztettem a pálcám, ám ekkorra már elvesztette az eszméletét. Meg akartam indulni felé, de a mellembe nyilalló fájdalom visszafogott. Óvatosan szétfejtettem taláromat, felszisszentem, s rájöttem, hogy a kislány könyöke sokkal nagyobb kárt okozott rajtam, mint azt először gondoltam. Ismét szinte ömlött a vér a kör alakú átoksebből, egy pillanatig csodálkoztam, hogy nem lyukadtam át, annyira mélyről jött a vörös testnedv. Pár másodperc múlva már annyi vért vesztettem, hogy elkezdtek remegni a tagjaim, s minden levegő vétel egyre gyötrelmesebb lett. Egy eléggé nehezemre eső gyógyító varázslattal megállítottam a vérzést, majd leroskadtam a földre, közvetlenül a lány mellé. Pont láttam az arcát, a kíntól összevont karcsú szemöldökeit, kissé megnyúzott, napbarnított bőrét és finoman telt rózsaszín ajkait. Csodáltam a szépséges szenvedő kifejezést és csodálkoztam, hogy eddig nem vettem észre, -én, aki mindenre figyel, mindent lát, és mindenről tud. – Fájdalmas nyögések közepette felültem, majd feloldottam a kislányt gúzsba kötő ártást. Felreptettem a pamlagra, majd visszahanyatlottam az alattam felgyülemlett jelentős vértócsába. Talán soha nem éreztem akkora fájdalmat, mint akkor, s talán nem is a testem kínzott igazán, hanem valami más. Ha úgy tetszik, a lelkiismeret, bár ez szerintem erős kifejezés, mivel bármilyen rossz volt is az állapotom, ilyesmire akkor sem vetemedtem volna. Vagy az ok még egyszerűbb, mivel nincsen lelkem, így „ismerete” sem lehet. Szóval az a lényeg, hogy amíg ott vergődtem, sok minden átértékelődött bennem, most nem a nézeteimről beszélek, meg mások szenvedésének élvezetéről, a hatalom imádatomról, vagy bármi egyéb fekete mágiarajongásomról, hanem, tulajdonképpen arról a kanapén fekvő szőke lányról.

Rettenetesen sok idő telhetett el az összeesésem és aközött, hogy éreztem, ahogy pálcám kicsusszan a kezemből. Abban a néhány órában jobban küzdöttem, mint anno, mikor a szemét kis Potter ivadék kiszakított a testemből. Aztán, mikor valamiféle agybaj következtében, így utólag magas lázamnak tudom be, hogy akkor azt kértem Melissától, öljön meg. Ott tényleg a halálomon voltam, s ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak, de most már látom, hogy ennek semmi értelme, hiszen nincs fontosabb, mint a létezés, saját életünk. Annál senki és semmi nem fontosabb.

Halványan emlékszem, hogy a lány elkezdett bőgni, de aztán semmi, tudatomon átvette az uralmat a sötétség.  

Mire feleszméltem, ismét este volt, tagjaim még mindig sajogtak, de jelentősen jobb lett a közérzetem. A mellkasomon valami puha tárgy súlyát éreztem, - a kislány – döbbentem rá, mikor felemeltem a fejem, hogy megnézzem vajon mi lehet az. Felkönyökölve még egy „Mit képzel ez megint?” gondolat keltett némi indulatot bennem, de ahogy végig tekintettem karcsú termetén, ismét erőt vett rajtam az a zavaró vágyakozás, amit már lassan 50 éve nem éreztem. Végig akartam simítani a testén – vagy újra megkínozni – futott végig az agyamon, egy hideg mosoly kíséretében, de aztán az első verziónál maradtam.

Közben a lány is felébredt, egy pillanatra találkozott tekintetünk, majd ő ijedten arrébb húzódott, sokkal arrébb, s közben bizalmatlanul méregetett engem, mintha nem önszántából feküdt volna rám. Hideg mosoly uralta az arcomat, ő még mindig feszülten, engem figyelve felállt. Erre kissé nehézkesen én is feltápászkodtam, s megindultam felé.

- Ne gyere közelebb! Állj! – mondta határozottan.

Erre én gúnyos kacajt hallattam:

- Honnan veszed, hogy parancsolgathatsz nekem? - s folytattam utamat, ám ekkor rájöttem, honnan volt ez a magabiztosság. Másfél méterre tőle ép szemem találkozott valami hegyes tárggyal, mégpedig a pálcámmal, amit most Melissa szorongatott.

– Aáh! – adtam hangot a kellemetlen élménynek, könnyező testrészemre szorítva kezem. 

- Mondtam, hogy ne gyere közelebb. – hangzott válasz.

Ismét látásra bírtam támadás ért szervemet, s a megilletődés mellett ismét volt időm egy kis haragra, de mikor megszólaltam, hangomon ez cseppet sem volt érezhető:

- Aha, szóval nálad a pálca Melissa. Most azt hiszed, te vagy irányító helyzetben.

- Pontosan.

Időközben alig észrevehetően betörtem az elméjébe, kósza gondolatokat keresni, s amikor rábukkantam arra, amit kerestem, gonosz vigyor terült el a képemen. Pálcát tartó kezét félre lökve oda léptem hozzá és átkaroltam a derekát. Először minden fizikai erejével azon volt, hogy leszedjen magáról, megfeledkezve pálcámról, de mikor ajkaink találkoztak, már csak apró nyomát találtam ellenállásnak, sőt, egy utolsó erőtlen próbálkozás után vissza is csókolt.  Ördögi vigyor terült el a képemen, s egy pillanatig félbeszakadt a csók, ő bizalmatlanul méregetett, de meg sem próbált kiszabadulni ölelésemből. Nem tudtam parancsolni magamnak, ismét rátapadtam ajkaira, nem tudtam betelni a bizsergető érzéssel.

Melissa szemszögéből:

- Áh, mit akar ez? – gondoltam ijedtem, s minden erőmmel azon voltam, hogy kitépjem magam Voldemort karjaiból. – Mi az, hogy ölelget?! Engedjen már el! Áhh! Ez undorít…

És ekkor – Megcsókolt. Köpni, nyelni nem tudtam. Még löktem rajta egyet, hogy tűnjön el, de aztán… - Magam sem tudom milyen gondolattól vezérelve – Visszacsókoltam. Felettébb érdekes érzés volt. Eltolt magától egy kicsit és elvigyorodott, ezt nem tudtam mire vélni. Menekülni akartam, vagy… folytatni, amit abbahagytunk. Gyermeteg vágyat véltem felfedezni pillantásában, újra ajkamhoz hajolt. Szenvedélyes csókban fonódtunk össze -, kívántam őt.

A nyakamhoz hajolt, s én megéreztem különleges illatát, nem lehet körül írni mire emlékeztetett, talán semmire , egyedi volt és roppant jól esett beszívni. Lehúzta hálóingem pántját és végig csókolt a vállamon, majd lefejtve rólam a ruhát, bele kóstolt kebleimbe, erre én halkan felsóhajtottam. A fülemhez hajolt és hidegen bele suttogott:

- Most mondanám, hogy beviszlek a szobába, de attól tartok a jelenlegi állapotomban nem bírnálak el. Így megkérlek rá, hogy saját lábadon vonulj be, s vesd le magad az ágyra. – Majd játékosan megharapta a fülemet, s mikor visszamosolyogva elindultam, rácsapott a fenekemre.

Meztelenül szétterültem az ágyon, s ő megállva a szélénél óvatosan lefejtette talárját. Sebek borították hófehér bőrét, de már jelentősen jobban festettek, mint múlt éjjel – biztos gyorsan gyógyul, hisz ő a Sötét Nagy úr – Meztelenül feltérdelt az ágyra és végigmért rajtam, majd gúnyolódva megszólalt.

- Nem is rossz…, bár láttam már jobbat is – elmosolyodott és csókjával letörölte arcomról a lenéző -, szintén gúnyos – kifejezést. Hihetetlen volt Voldemorttal szeretkezni, érezni lehetett sok éves gyakorlatát, ahogy megtalálta azokat a pontokat, melyek néha apró sikkantásokat váltottak elő belőlem, mintha saját magammal csináltam volna, annyira ismert. Bár néha azt is éreztem, hogy kicsit furcsa, hogy előtört belőle a Sötét Nagy úr, pl.: mikor belém hatolt a két kezemet össze fogta a fejem fölött. Mondjuk nem volt rossz, de szerintem nem engedte volna el, ha megkérem sem.

Közben érzéki csókokat váltottunk, s egymásra mosolyogtunk. A nyakamat kényeztette, s én, ilyenkor felsóhajtottam, majd megharapdáltam az övét, ettől, neki is megállt egy pillanatra a lélegzete. Ismét csókolóztunk, majd, amíg mozgott bennem én kéjesen hallgattam egyre gyorsuló szuszogását, félelmetes volt, mennyire át tudta élni a helyzetet. A csúcs közeledtével a körmeimet beleengedtem a hátába, erre ő kicsit megrándult és figyelmeztetően szemembe nézett, ebből rájöttem, hogy ilyet nem ajánlatos még egyszer csinálnom. Ehelyett inkább a nyakát puszilgattam és hallgattam élvezettel teli sóhajait. Természetesen nem egyszerre értük el azt a bizonyos pontot, először én, majd ő is követett, s közben hosszan a nevemet nyögte és az ajkába harapott. Pár pillanattal később, pedig elnyúlt az ágyon, odahajolva észre vettem, hogy elnyomta az álom. Fölé hajoltam és figyeltem, ahogy lélegzett. Irtó furcsa volt és nagyon aranyos, ahogy békésen aludt. Ráhajtottam a fejem a mellkasára, gondosa ügyelve, hogy ne érjek a sebéhez és ütemes szívdobogását hallgatva az én pilláim is lecsukódtak.

Másnap egyedül ébredtem. Az ajtó tárva-nyitva volt, s egy cetlit találtam az asztalon:

„Ne keress! És ne beszélj, a tegnap éjszakáról senkinek! Ha még is megtennéd, meg kell, hogy öljelek. A Sötét Nagy úr”

Még vagy tízszer elolvastam a rövidke üzenetet, majd egy könnycseppem landolt a papíron. Az asztalon talált pálcámmal meggyújtottam a pici pergament, s az ablakhoz sétáltam, hogy kiszórjam a hamvait. Kitekintettem a pirkadó londoni külvárosra és megpillantottam a biciklis nőt – Most már én is szabad vagyok… de minek…? - még egy utolsó könnycseppet hullattam minden idők legrettegettebb fekete mágusáért és távoztam a raktár épületből. Soha többé nem mentem arra.